ÚJ IGAZGATó éRKEZIK A SZíNHáZBA, KIRúGáSOK KEZDőDNEK

Egy meztelen férfifenék az, amit először meglátunk az előadáson, és az egyik lábával magas sarkú női cipőben illegő-billegő férfi mellett félmeztelen nők hevernek, az egyiket durván arrébb is rángatja. De mielőtt azt hinné a gyanútlan néző, hogy ez már „az” az előadás, a színészek gyorsan meghajolnak, aztán a takarásban magukra kapott fürdőköpenyekben odaállnak a darabbéli, illetve a Katona József Színház Mefisztóland című előadását néző közönség elé, és a Mészáros Béla által alakított színész felolvas egy petíciót.

Ez a petíció pedig arról szól, hogy a színház élére pályázatot írtak ki, és nagyon úgy fest, hogy – a pályázati feltételek többszöri módosítása után – a hatalomnál jól fekvő Pásztort fogják kinevezni, márpedig nekik akkor annyi. Az előadás a petícióval nem csupán kiszól a közönséghez, Mészáros Béla karaktere egyenesen azt várja, hogy a nézők vele együtt skandálják: „Nem leszünk barbárok!”, és ezt jó néhányan meg is teszik.

Így lett egyetemi tanár

Aztán amitől féltek, be is következik. Megérkezik a terebélyes Pásztor, akit Máté Gábor alakít ondolált ősz hajjal, és már az első társulati ülésen bejelenti, hogy mivel ők a nemzeti érzéseket szeretnék erősíteni, a színház korábbi működése pedig nem ezt tükrözte, biztosan lesznek változások, nem mindenkivel fognak tudni együtt dolgozni. El is kezdi kirúgni az embereket, és a Mephisto című darabot, amelyet a társulat éppen próbált, nem is engedi bemutatni.

A különböző látomásokkal vegyített Mefisztóland című előadáson aztán minden elhangzik, amit a mai magyar színházi életről gondolnak a darab szerzői, Dömötör András, Benedek Albert és Laboda Kornél – akik egy korábbi darabhoz készítettek új szövegváltozatot kimondottan a Katona József Színház számára –, de megjelennek a mai magyar valóság egyéb rákfenéi is az oktatás helyzetétől az egészségügyön át a köztéri lámpák lecseréléséig.

A legfőbb döntéshozó szervvel, az Aortával és az Elnökkel jó kapcsolatot ápoló Pásztor nevű igazgató az érkezésekor felszenteli a színházat, de hamar kiderül róla, hogy egy perverz alak. Az általa kirúgott „öntudatos feminista” dramaturglány ostorcsapásai alatt – akit ezzel is megaláz – bevallja bűneit, például azt, hogy miatta változtatták meg az oktatási törvényt, így lehetett egyetemi tanár. Ez a Pásztor aztán meghívja az Elnököt is az egyik előadásukra, aki rossz színházba megy, mert annyi helyre nevezte ki a haverjait, hogy már nem is tudja, ki melyik teátrumot vezeti.

Hitler nem lesz öngyilkos

A színházban zajló élet bemutatásával párhuzamosan fut egy filmforgatás is, a készülő film a holokausztról szól. Bán János karaktere a táborparancsnok szerepére jelentkezik, de azt mondják neki a filmesek, hogy ilyen biboldó orrot, mint ami neki van, kár lenne veszni hagyni. Ezért beöltöztetik rabnak, felzavarják egy árammal töltött kerítésre, és még egy kutyát is ráuszítanak, hogy megnézzék, hogyan reagál.

Ugyanezek a filmesek már kesztyűs kézzel bánnak a Fullajtár Andrea által alakított Tomekkel, hiszen ő Pásztor embere, sőt az Elnök egyik gyerekének a keresztapja. Tehát amikor azt mondja, hogy Hitler szerepében nem lesz öngyilkos, mert az öngyilkosság bűn, akkor ehhez is igyekeznek alkalmazkodni, sőt 

Önironikus elemek a színházi jelenetekben is felfedezhetők. Szekér Bálint rendező például (akit Tasnádi Bence alakít érzékletesen) olyan színházat csinál, amelyet Pásztor sötétnek, szuicidnak és elvetendőnek nevez – épp csak „a remény színháza” nem hangzik el mint követendő hozzáállás –, de Szekér agresszív stílusa kicsit sem teszi őt szerethetővé. Ahogy a meleg párt játszó Takátsy Péter és Mészáros Béla sem lesz rokonszenves attól még, hogy az új vezetés megveti, sőt egyenesen fél a „buziktól”: az egyik folyamatosan megalázza, a másik megtagadja (volt) kedvesét.

Kivagyiság és köldöknézés

A színházon-filmen kívül is zajlik az élet: a darabbéli teátrum mellett egy nő (Kiss Eszter) éhségsztrájkba kezdett az igazgatóváltás miatt, de idővel csatlakoznak hozzá tanárok és egészségügyi dolgozók is. A csípőprotézisre két évet kell várni, a nővérhiány pedig akkor kerül szóba, amikor Szekér Bálint gerincsérvvel kórházba kerül, ahol egy hatalmas horogkereszttel kitetovált náci (Nagy Ervin) segítségét kell kérnie még a pisiléshez is. A köztéri lámpákat pedig a polgármester vejének utasítására lecserélik ledekre, amitől aztán nem lesz elég fény, viszont több lesz a baleset.

Az előadás azt vizsgálja, ki hogyan reagál arra a helyzetre, hogy új igazgató érkezik: van, aki azonnal és örömmel igazodik, mert végre az övéi között lehet, van, aki azonnal elmegy külföldre szaunamesternek, és van, aki észrevétlenül sodródik az eseményekkel. Ahogy Hendrik Höfgen színész viselkedését is analizáljuk a Mephistóban. Mindeközben röpködnek a jelzők és a káromkodások, a g-vel kezdődő négybetűs szó hangzik el talán a legtöbbször, és mindenki megkapja a maga jelzőjét, zsidó, buzi vagy náci – nagyjából ezekből lehet választani.

A darabból átjön mindaz a feszültség, ami a mai magyar közéletet jellemzi, a durvaság, egymás megbélyegzése, a kettészakítottság a színházi világban is. A rátartiság és a kivagyiság az egyik oldalon, és a „csak azért is köldöknéző, 16 órás önéletrajzi drámát rendezünk” a másik oldalon. A politizáló színház ma már bevett gyakorlat – ez a kifejezés el is hangzik az előadásban –, de az talán továbbra is kérdés, hogy vajon közéleti publicisztikát kell-e színpadra vinni.

Politizáló színház

A politizáló színházak körül 2014-ben robbant ki vita, nem kismértékben a Heti Válaszban megjelent Főszerepben: a politika című írás nyomán. Ebben a cikkben olvasható például a Vígszínház Bodó Viktor rendezte A revizor című előadásáról a következő: „az ellenőrzéstől rettegő, velejéig korrupt városvezetőkkel Bodó Viktor rendező fölmondatja a napi politikai leckét. Van itt minden: eltüntetendő színházi pályázatok, magánnyugdíjpénztárak, trafikbiznisz, föltúrt város, a belvárosból kiszorított hajléktalanok, központilag kiutalt tankönyv, zöld dosszié, komondorkölykök, monoklis nők, épülő stadionok. A rádióból a – nemzeti összetartozás napjára komponált – Barackfa szól. A kikacsintás valóságos: a színészek minden mának szóló üzenet után kifordulnak a nézőtérre, és csettintenek – ugye értik?”

Bodó Viktor 2022-ben a Telexnek nyilatkozott ugyanerről. A kérdés így hangzott: „Az első vígszínházi munkád, A revizor nagyon szórakoztatóan, de szokatlan mértékben épített a napi politika történéseire. 2014-et írtunk ekkor, és azóta sem csináltál hasonló, ennyire a jelenre reagáló politikus színházat. […] A közélet problémáit 2022-ben már nem érdemes színpadra tenni?” Bodó Viktor pedig így válaszolt:

Érdemes egy buboréknak előadásokat csinálni? Persze röhögni a politikusokon, beszólni, együgyű vagy kegyetlen tetteikről kritikát fogalmazni jóleső lehet, de folyton ebből csinálni színházat, erőltetett és hamar kifullad. Illetve a napi politikai eseményekkel vagy magukkal a politikusokkal való foglalatoskodás is gyakran nyomasztó, undort keltő, és komoly színvonalveszteséget is jelent a világirodalmi anyagokhoz képest. Ha még találnék is egy fontos témát, ami intenzíven itt van körülöttünk, akkor is elbizonytalanodnék, vajon a színház a legjobb fórum ennek a feldolgozására? Egy szűk nézői réteg gyors intellektuális kielégülésén kívül van-e valódi értelme?

Érdemes az előadás két színészének a véleményét is idézni, akik a szinhaz.online-nak nyilatkoztak. „A politikai színházból meg az odamondásból személy szerint egy picit kevesebbet igényelnék” – mondta sok minden más mellett Mészáros Béla. „A politikai színházat meg az odamondást én sem kedvelem, ha nagyon direkt. Szívesebben vennék részt olyan előadásokban, amit tudok ajánlani a rokonságnak vagy szélesebb köröknek is, és nem kell azon gondolkodnom, vajon inzultálja-e az előadás a vendégeimet” – nyilatkozta Tasnádi Bence.

Ezek a kérdések tehát továbbra is velünk vannak. Az előadást mindenesetre 18 éven felülieknek ajánlják, politikai oldaltól függetlenül.

(Borítókép: Dömölky Dániel)