LEHET, HOGY MéGISCSAK ANNA SZúRTA EL, SőT BIZTOS

Még annak is van valami képzete Tolsztoj művéről, aki nem olvasta a több száz oldalas, XIX. századi orosz regényt. Ez a képzet pedig nagyjából úgy néz ki, hogy Anna Karenina szabadulna a fullasztó házasságából, nem bírja elviselni a férjét, aki ropogtatja az ujjait, szenvedély pedig soha nem is volt közöttük. Persze mindez akkor erősödik fel benne, amikor megjelenik az életében a fiatal arisztokrata Vronszkij, és a fellobbanó szerelem árnyékában még inkább reménytelennek érzi a házasságát.

Egy férjes asszonynak pedig a korabeli konvenciók szerint nem nagyon volt mozgástere, nem is nagyon lépett ki senki a holtomiglan-holtodiglan kötelékéből, ám ha mégis megtette, számolnia kellett környezete megvetésével, ami akár a társadalmi osztályából való teljes lecsúszással is járhatott. Ennek ismeretében az Anna Karenina című regény a női „szabadságharc”, a teljes élet megélésének bibliája lett, és méltán lapult minden boldogtalan nő párnája alatt.

Panasz és féltékenység 

Aki tehát abban a biztos tudatban ült be az izraeli Gesher Színház előadására, hogy mindent tud a regényről, és ezt a tudást csak megerősíti a színpadi adaptáció, az nagy meglepetéssel tapasztalhatta, hogy itt valahogy egész más Anna bontakozik ki a szemünk előtt. Már a sorsdöntő bálon is vad, agresszív táncba kezd, hogy magára vonja Vronszkij figyelmét, nem nézve azt, hogy mit okoz ezzel Kittynek, aki szintén Vronszkijt szemelte ki magának.

Ez még hagyján is lenne, a regényben és az összes filmes feldolgozásban sem hagy kétséget afelől, hogy ez a férfi kell neki, de 

Amikor például viszonyt kezd Vronszkijjal, nem érzi át férje lehetetlen helyzetét, sőt még ki is gúnyolja nagylelkűségéért, azért a tiszteletteljes viselkedésért, amit Karenin még a szeretővel szemben is tanúsít, és így mind a két férfit méltatlan helyzetbe hozza. Amikor pedig szakításra kerül a sor, az őt vidéken meglátogató Kittynek és a sógornőjének, Dollynak is csak panaszkodni tud, Vronszkij életét pedig féltékenykedéssel teszi pokollá, noha a férfi erre nem ad okot, sőt még mindig nagyon szereti Annát.

Belső lelki nyugtalanság

Az izraeli színház feldolgozása nem tesz hozzá semmit a regényhez, elvenni is csak annyit vesz el, amennyi húzásra a terjedelmi okok miatt szükség van, de más fénytörésben látjuk a történetet, mint amilyenben a fejünkben élő előzetes kép miatt szeretnénk.

Karenin itt nem az az egyértelműen rosszindulatú, merev férj, és még azt is kimondja, hogy nem szakíthatja el az anyát a gyerekétől. Igaz, később azt halljuk, hogy a már különélő Annát, akinek közben Vronszkijtól is született egy kislánya, nem engedi a kisfiukhoz, Szerjozsához – ez nagyon szomorú és kegyetlen húzás, és könnyen lehet, hogy egy édesanya összeomlik egy ilyen csapás súlya alatt. Ez már valóban a kor rideg erkölcse, bár napjainkban is nem egy hasonló történetet hallunk.

Anna jellemrajza viszont ott kezdődik, hogy hozzámegy a nála húsz évvel idősebb Kareninhez, azt remélve, hogy annak egzisztenciája majd neki is gondtalan életet biztosít, és ott végződik, hogy hiába teljesült a vágya, és élhetett együtt a szerelmével, 

Mindeközben látjuk a környezete életét, azt, hogy Kitty is jól megvan a korábban kikosarazott Levinnel, és Dolly házassága is rendeződött a férje kilengése után, s hogy ezek az „unalmas”, a hagyományokra épülő családi történetek mennyire felértékelődnek Anna szeszélyei és kielégíthetetlen vágyai mellett.

Annát végül az úri társaság is kinézi, kitaszítja, a társadalom peremére szorulva pedig nincs már annyi önbecsülése, hogy úgy érezze, meg tudja tartani Vronszkijt, ezért inkább az öngyilkosságba menekül, a vonat elé veti magát. Azt nem tudjuk, mit kellett volna tennie, de az biztos, hogy nem a körülmények összjátéka, hanem valamilyen belső lelki nyugtalanság okozta a vesztét.

Katedrális, bálterem, pályaudvar

A Gesher Színházat 1991-ben alapították orosz emigránsok. Az első tíz évben kétnyelvű színházként működött, minden darabot héberül és oroszul is színpadra állítottak. Ma már kizárólag héberül játszanak, de szoros kapcsolatot ápolnak az orosz kultúrával. Ez a kettősség a Nemzeti Színházban látott produkciójukon is érződött, a díszleten, az oratorikus zenéken, az egyszerű, fekete-fehér jelmezeken.

A díszlet a három egyszerű paddal egyszerre idézte egy katedrális, egy bálterem és egy pályaudvar monumentális tereit, de el tudtuk képzelni moszkvai lakásnak és vidéki udvarháznak is. Kitty és Dolly fehér ruhája az anyaságot, az áldozatra kész nő attitűdjét erősítette, hozzájuk képest 

Ez a kettősség jellemezte a darabban is Anna Kareninát, akinek ragyogó lénye, elméje magához vonzotta a környezetét, de azzal már nem tudott mit kezdeni, amikor úgy érezte, hogy ez a csáberő lanyhulni kezd.

Az izraeli művészek az előadást követő beszélgetésen megmutatták a kitűzőt, ami azt a vágyat szimbolizálja, hogy a Gázai övezetbe hurcolt túszok minél előbb hazakerülhessenek. Arra a felvetésre, hogy micsoda erő kell ilyen háborús körülmények között színházat csinálni, azt válaszolták, hogy ez tartja bennük a lelket. Két nap múlva pedig Irán megtámadta Izraelt…

Az idei MITEM programjában láttuk még a Sirály, A lovakat lelövik, ugye? és a Mítikasz-csúcs (Az Olümposz tetején) című előadást, utóbbi rendezőjével, Jan Fabre belga művésszel interjút is készítettünk. 

(Borítókép: Anna Karenina. Fotó: Nemzeti Színház)